Péter szomszéd búvároktató. Aki járt már merülésen, tudja, ott nincsen pardon, a víz alatt az ember csak vendég, okoskodásnak, az instruktori utasítás figyelmen kívül hagyásának nincsen helye, különben az életével is fizethet a meggondolatlanságáért.

Szóval Péter, bármennyire is a közösség egyik oszlopos tagja, bármennyire is pattintja a sziszegőst esténként a többiekkel, és nyírja a füvet rendületlenül a közös udvaron, tud olyat, amitől összerezzen az ember. Egyszerűen látszik a szemében, amikor átkapcsol, gördül a függöny, és tudod, ha kell, kérdés nélkül összeroppant, vagy, és ami ugyanennek az energiának a testvére, kérdés nélkül utánad ugrik, hogy megmentsen.

Késő őszre járt, amikor Pécs, mint a többi város, ahogyan minden hétköznap reggel szokta, nekiindult a reggelnek. Ez a novemberi reggel azonban, amikor Péter is beült a céges autójába, valahogy idegesebbre sikerült. A szomszéd gyerek szokásos iskola előtti hisztije már fél hétkor elkezdődött, a Siklósi út idejekorán bedugult, és legalább két mentő is utat tört magának a városra öntött a korai forgalomban.

Ez volt az első igazi, csípős reggel, amikor már biztosan lehetett tudni, hogy véget ért az ősz. Fehérre váltott a város, de nem a nyolcvanas években született korosztály képeslapszerű, havas paplanját húzta magára, még annak ellenére sem, ha sokakban felidézte a gyerekkor nagy havas teleit, és szerettek volna újra havat lapátolni, hóembert építeni, szánkózni, és csúszni egyet a síléccel domboldalon – ezúttal már a gyerekeikkel.

De a dér, amely sistergősre lepte be a távvezetékeket, és üvegszálakká fagyasztotta a fűszálakat, erre alkalmatlan volt. Maradt az emlékezés, a frusztráció, hogy valamit már megint nem élnek a gyerekeink, amit mi annak idején, és az ebből eredő félelem, vajon jó felnőttek lesznek-e, vajon jól nevelünk-e, ha nevelünk egyáltalán. Persze mindezeket a gondolatokat nem mondták be a rádióban, és csak néhány álmos félgondolattal emlékezett meg erről a negyvenes korosztály néhány tagja, mégis, ez a pszeudó hó, ez a helyettesítő valami elég volt ahhoz, hogy megzavarja a konformistává gyúrt középváros lakóit. 

Péter is dohogott magában, de hogy hogy a szélvédőre fagyott dér, vagy az emlékek miatt, nem derült ki, mert két kis fej jelent meg az ajtóban, és csöndesen bandukolva a hátsó ajtókat kezdték rángatni, ami befagyott, és Péter kénytelen volt előkotorni a spájz mélyéről az ott felejtett jégoldót. Végül az autó utasai a szélvédőfűtés zajában döntöttek úgy, hogy nem érdemes már visszasírni a meleg takarót, a nap végérvényesen elindult.

Péter jól vezet. Olykor még el is ragadtatja magát, ha alkalma van rá, és biztonsággal lehetséges, berántja a kéziféket a síkos téli úton. Ilyenkor a két fiú hátul üvölt, anya elől üvölt, de míg a fiúk megőrülnek az élményért, anya inkább sikít, hogy hagyja már abba. Az helyzet, Péter imádja ezt, ilyenkor is érzi, most él igazán, és egyébként is, közös családi élmények is kellenek, és ez azért még belefér.

Ma reggel is kövérebb gázzal fordult ki a parkolóból, és bár a kézifék ezúttal érintetlen maradt, előzetes tájékozódás után becsületes pillanatnyi driftelés mutatott be, amit mindenki a maga módján élt meg. Péter is, a szokásos péteres mosolyával, hogy jól van, megvan, megy ez még. Ám alighogy jött egyenesbe, és vette fel volna a reggeli forgalom tempóját, a perifériális látása oldalról egy erős, gyorsan közeledő fényforrást érzékelt. Ilyenkor az agy kapcsol. Még véletlenül sem gondol arra, hogy az autó automata tetővilágítása kapcsol be már megint, ahogy a múltkor is, ezt a lehetetlen hibát a szerviz egy szoftverfrissítéssel megoldotta.

Érdekes, bármennyire is gyorsan fejlődik a technológia, és nyitódnak ki például a légzsákok a másodperc törtrésze alatt, az emberi érzékelés még mindig gyorsabb. Nem is olyan régen bizonyították, hogy a szív önálló idegközponttal rendelkezik, és a frekvenciája gyorsabban reagál a külső környezetre, mint mondjuk az agy. És bár itt tized és századmásodpercekről beszélünk, soha nem tudjuk meg, hogy az oldalról érkező autó érzékeléséhez, majd a kormányt tekerő kézmozdulatokhoz, a láb által időben benyomott pedálokhoz ez a tény mennyiben járul hozzá, de Péter egy elkerült egy ütközést.

Az autó megpördült, és nem, ebben nem volt most meg az élményfaktor, senki nem üvöltött, még a hasonló esetek beszámolóiban gyakran előkerülő sikításra sem volt idő. Péter pókerarccal markolta a kormányt, majd megengedtek a vonásai, a gyerekekre, majd az egyébként két hete Egyiptomban lebarnult, most felfehérré vált feleségére nézett, a meggyőződés után, hogy mindenki jól van, nem hagyta magát is megszeppenni, benyúlt az ajtórekeszbe, majd kivágta a kocsija ajtaját.

Péter olyan két méter. Így reggel, az ágyban töltött órák után amúgy is kinyúlik kicsit a gerincoszlop, és a bakancsát vette fel, aminek gumis és magas a talp, és nem csúszik benne, megszívta a tüdejét a friss reggeli levegővel, és ettől a három dologtól még magasabbnak látszott.

Elindult a másik autó felé.

A szeme előtt ellibbent az a bizonyos függöny. A vétkes autóban ülők is érezhették ezt, mert bár látni nem láhatták a szemeit a deres szélvédőjükön keresztül, termetéből és fenyegetően közeledő mozgásából úgy ítélhették meg, itt most az agresszió pillanatai következnek. A másik autó sofőrje idegesen nyomkodta a műszerfal gombjait, nagy ritkán használja csak a központi zár gombját. Megtalálta.

Péter a zár kattanásakor lépett az ajtó mellé. Megállt. Zsebéből elővette az ajtóból kihalászott jégkaparót, majd őrült tempóval előbb a vezető oldali ablakot, majd a szélvédőt, és végül az autó teljes üvegfelületét jégtelenítette. Elégedetten szemlélte tevékenysége végeredményét, még rá is lehelt egyet az üvegre, biztos, ami biztos.

Nem várta meg a reakciót. Nem azért, mert elismerést várt volna, vagy mert tartott volna attól, hogy nem bír magával, mégis csak a családja utazott az autóban. Várta a család, a nagyobbik gyerek bábszínházba megy, időben be kell érni az óvodába.

Azóta nálam is van a vezető oldalon jégkaparó.