Míg aludtál, kézen fogott a Nap. Sárgát és aranyat font a hajadba, és helyettem is aprókat lehelt az arcodra; mintha csak tudta volna, nem akarsz még felébredni. Aztán hirtelen teleöntötte a szobát fénnyel, és bármennyire is kapaszkodtál az álmaidba, kinyitottad a szemed.
Már a valóságot látod.
Egyszeri emberként nehezen hihető, és van, hogy szabadulni akarsz tőle. Nem a felismerése, az elfogadása a nehezebb. Két világ közé emelkedtél. Az anyagon túl látsz.
Merre van a fent, és merre van a lent? Az emberi elme keresi a térbeli orientációt. Az új pozíciód új érzékelést kíván. A léted már a maga teljességében éled.
Az emberiség minden tagja, vagy biológia folyamatok eredményeként, vagy lélekből, vagy szívből, a szellem útján, kísérletet tesz arra, hogy szeressen, azzal a végtelen szeretettel, amely áthatja a végtelen univerzumot, amely teremt, és összeköt.
Már a Nap tenyerébe hajtod az arcod. Ne keresd a megszokottat, csak lélegezz. Érezd.
Nem vagy egyedül.