Megmarta már az ősz az augusztusi fák koronáit. Estefelé a narancsszín szélű levelek színeit magával lopja a nap a háztetők mögé, és a repülők égő kondenzcsíkjai is belevesznek az űrbe. Köd tör elő a földből: a nyárvégi pára nyakon önt a gangon. Fázom.

Nincs kéz, test, ami fölmelegít. Csak pálinka, ezernyi nagyapám gyűjtötte szilva, barack és körte ki- és összemosott esszenciája, a gyógyszer és a méreg. Meghúzom. Lassan indul el lefelé, mar. Gyenge vagyok. Kozmopolita, aki kiszakadt a valóságból. Túl tiszta. Túl mű. Többet gondolkodom, mint értenék. Többet pazarlok, mint gyűjtenék. A semmibe forgatok energiát?

***

Legszívesebben nagy étkezőasztalokat készítenék, amit családok ülnek körül, asszonyok vasalnak rajta, és fiatal párok seprik le róla vázát, ha rájuk tör a testi vágy. Az akkor is asztal marad, bármit is csinálnak rajta, és akkor is az, ha leterítik, leöntik, megkarcolják. Nem az általam oly nagyra tartott és sokszor emlegetett szellemtől, lélektől, energiától, az isten egy szikrájától függ. És mégis használ. Csak gondolatból még nem teremtettek faanyagot és szerszámokat, csavart, lakkot; asztalokat…

Zavarba jövök: használok-e úgy legalább, mint egy asztal…? Hiszen én nem asztal vagyok. Én élek.

***

Az asztal nem teremt: a hétvégi ebédeket a család hívja össze, ha vasalóállványként használjuk, a másik iránti gondoskodás teszi azzá, és ha egymást öleljük rajta, az egymástól van. A tárgy, amit teremtőnek hiszünk, nem az, még ha mi magunk is készítettük. A cél, hogy olyat alkossunk, ami valóban teremt és használ, még ha elsőre azt gondolnánk is, nem lehet nem kézzel fogható. A valódi teremtés ugyanis nem tér, idő függvénye, azaz a gondolatnak, ha kapott is, vagy ha magunk gondoljuk, az érzésnek, ha érezzük, nem az asztalon keresünk helyet, bármilyen díszes vagy éppen funkcionális is, hanem magunkba zárjuk, vagy éppen másnak adjuk tovább, úgy, ahogy tudjuk, ha még csak részben is érti, érzi úgy, ahogy mi is.

Az asztal, bármely nagy a vágy is, hogy annak egyszerű, mindennapi szerkezetét felfedezzük, majd újra és újra elkészítsük, nem lehet feladat. Az hozzánk nem mérhető. A technika, a részecskegyorsítótól a mesterséges társadalmi rendszerekig, csak a mi általunk véghezvitt teremtési folyamatok mellékterméke, rosszul sikerül utánzata a gondolatainknak, érzéseinknek, amely ösztönösen mind a létezés szerkezetének megértésére, megfejtésére irányul.

(Vajon mikor lesz a testünk és a bennünk rejlő energia, az a bizonyos lélek, az isten egy szikrája olyan tiszta egyszerre, amikor képes túllépni saját adottságainak korlátain, hogy teljes mértékben lássa és megértse a másik ember valós lényét, és ezen túl a beszéd és verbális torzító jeleket elhagyva a megértés folyamatából, közvetlenül a benne rejlő lélek felé közvetíteni a gondolatait, az érzéseit, nevezzük ezt akár telepátiának is? És ha ez megtörténik, ez csak néhány ember kiváltsága, vagy akár mindannyiunké lesz-e majd? És ha mindannyiunké, vajon megértjük-e ennek mentén a teremtés eddig csak fantazmagóriának hitt logikáját, a gondolat és érzés, a létezés kódját, és azt uralva a test [a materiális világ megfogható törvényei] és a lélek [az intuíció emberi értelemmel nehezen megfogható törvényei] együttesével, a tudattal önmagában asztalt teremteni?)

Előbb-utóbb elfogy majd a legkisebb részecske is, amit felfedeznek. Nem lesz újabb és újabb, egyre bonyolultabb és nehezen megérthető absztrakt elmélet, amely bizonyítja egy újabb anyag létezését. Egyre közelebb kerülünk ahhoz a felfedezéshez, amely már annyira összetett, hogy emberi logikával, műszerrel ma még csak nehezen, ám intuícióval annál jobban kutatható, érthető, és amely talán a kvantumfizika folyamatosan kibővített tudományának eredménye lesz, a kvarkokon és azok alkotóelemein, a mezonokon és barionokon túli világ, amely apró részletiben mesterségesen alig kimutatható, de kimutatható, hiszen a létezésünk; az energia, a lélek, az isten egy szikrájának az alapjai.

Talán nem mindenki érti majd meg, hiszen a felfedezés, hogy mik vagyunk, ha mérhető is, bizonyára nem lesz értelmezhető sokak számára, csak akkor, ha túllépünk a magunk alkotta világ törvényein, legyen ez a fejünkben élő társadalmi konstrukciók felszámolása, vagy az évezredek óta hitt istenkép.

Nem állítom ezzel, hogy nincs isten, sem azt, hogy lenne, csupán azt gondolom, nyomatékosítva, hogy függetlenül egy vagy több teremtő létezésének, és ahhoz való viszonyunk kérdésétől, hogy a mi létezésünknek kell lenni egy másik, sokkal magasabb síkjának is, amelyet előbb-utóbb felfedezhetünk, és ha ez így van, az valamilyen formában, a tudomány és ezzel együtt egy sokkal komplexebb, ám minden bizonnyal ma még bizonytalannak vélt gondolkodásmód segítségével, ha az elég fejlett, összetett, de közös nevezőin keresztül mégis egyszerűbb, vissza is igazolhatunk…

***

Éjfélre jár az idő. Nagyanyám spájzában kotorászom; főtt lekvárt és friss zserbót csenek ki a gangra. Megterítem az asztalt. Néhány denevér csap el a fülem mellet, ők rovarcsemegére, én meg az elgurult pálinkásdugóra, együtt vadászunk…

Lassan elfogy minden. A Hold sem süt ma este.

***

Annyi vagyok most, mint villanás a meteor borította égen; mások életében csak egy pillanat. Mégis vagyok, mert hiszem, ez a pillanatnyi villanás egyszer majd fénnyé lesz. Nem másodpercekre, percekre, hanem akár órákra, még akkor is, ha tudom, a csík, amit a meteor halálában rajzol az égre, itt, ahol élünk, a Földön csak az néhány ember látja, aki éppen akkor föltekint.

Ha jól csinálom a dolgom, ha látom és tapasztalom a valóságot, és nem csak elhiszem, hanem végre magamnak fölfejtem, mi vár a nemlétbe lépés pillanatában; akkor, amikor már nem leszek, mint ember; fény, csillag leszek magam is, ahogy már milliók ezernyi kultúrában elképzelték, azon a helyen, amit hívnak olykor a mennyországnak is.

Fent egyedül, és mégis megszámlálhatatlanul sokan nézzük majd a földi világot, ahol minden gondolatunk megszámolható, kézzelfogható, és nagyokat mosolygunk majd korábbi életünkön, hiszen az éjszaka égboltja, az ott fentnek hitt más világ, nem is annyira más: mindannyiunk földi tükörképe.

***

Jó így a csöndben. Az éjjel letépte rólam a nappal rongyait.