Apám halálának története – két világ között

Sokan félnek a haláltól. Nem csoda, ősidők óta misztérium lengi körül az utolsó szívdobbanást, az elkerülhetetlent, a fájdalmakkal járó lelki megpróbáltatást. Pedig tudjuk jól, létezik, már kiskorunk óta, mert előbb-utóbb rájövünk, miért nem mozdul többet a bogár fűben, és miért hervad el a vázában a virág. Ennek ellenére, hogy a viszonylag korai felismerés egyértelművé teszi a lét végét, a nyugati kultúrkör, amelynek konzumidióta fogságában élünk, csak az út elejét hajlandó látni, a fényt és a pompát, az ünnepet, amely mind-mind azt mutatja, hogy élünk. Pontosabban: hogy élvezkedhetünk. Ami rossz, ami kényelmetlen, zsigeri elutasítást szül, így nincsenek gátak, nincsenek magasságok, amelyeket ledönthetünk vagy megmászhatunk. Valljuk be, elkényelmesedtünk, és dagadó hájainkkal csak belső tartalmaink elől vesszük el a helyet, legyen szó a kép valódi, fizikális értelméről, vagy annak lelki olvasatáról.

Az a büdös nagy igazság, nem szeretünk meghalni. Sem egészben, sem részben, sem egy-egy pillanatban. Pedig az emberben, abban, amit én ismerek, magamban és akiket szeretek, mind ott van az erő, amely tudja, és csak is így képes létezni, hogy egyszer majd nem lesz az általunk ismert formájában. Nevezzük ezt léleknek, a test biokémiai folyamatainak, az elektromossággal kapcsolódó neurológiai tünetnek, vagy képzelgésnek, mindegy minek hívjuk, van valami, amitől az vagyok, aki, és akit én, azaz magamat, sokan másokkal ellentétben, elfogadok. Saját testi valóm és lelkem, pontosabban az a valami, ami a csonton, bőrön és agyvelőn túl van, csak úgy létezhet igazán, a maga teljes valójában, abban, amit meghagy neki a Sors, Isten vagy Allah, ha tudom, és akarom, hogy ez az enyém. Uralom, és ezt az uralmat nem engedem ki a kezemből, az életidegen pénzsajtológép pedig nem dob zablát erre az érzésre, a tudatra, hogy én létezem, és nem engem léteztetnek. Ha így lenne, nem tudnék felkészülni a halálra.

Mert saját magunk belső kiteljesedésével elszalasztjuk annak az élményét, amellyel felfedezhetjük azt, amiről tudjuk, hogy leginkább felfedezhető, saját magunkat. Aki nem így tesz, az retteg, mert nem tudja, mi bújik meg legbelül, lehet egy tömeggyilkos, pap, vagy transzfesztita, tökmindegy, a lényeg, hogy fél, leginkább attól, hogy nem felel meg mindannak, ami körülveszi. Ha legyőzzük ezt, ha így vagy úgy, de bejárjuk a lélek összes szobáját, vagy ha nem is, mert titok még magunknak is marad, de amit lehet, láttuk, akkor tettük meg az első nagy lépést ahhoz, hogy tudjuk, kik is vagyunk valójában. És ha tudjuk, tudjuk azt is, ami a születés után van, az az élet, és ennek végén ott az elmúlás. És nem vagyunk szomorúak.

A vég egyben azt is jelenti, hogy éltünk. Kezünkbe vettük azt az adományt, amelyet ugyancsak mindegy, hogy kitől, vagy mitől kaptuk, amivel láttunk, és új és új dolgokat sajátítottunk el. Hogy ez hozzáadódik valami nagyhoz, amit nem érthetünk, nem tudom, de az biztos, nem az anyagi valóság, (hacsak az nem ad igazi lelki többletet), amely utánunk megmarad és számít. A szellem, az alkotó erő által létrehozott örökségünk, legyen egy gyerek, amely személyiségünk egy részét viszi tovább, vagy az általunk táplált hit, amely láthatóan vallásban, vagy akár más emberekben ölt testet, vagy minden nagyképűség nélkül, egyszerűen mi magunk, a jókedv és a derű, a hangulat, amit éreznek mások körülöttünk. Egy vagyontárgyat ugyanis nem lehet képzeletünkkel megidézni, hiszen az egy tárgy, aminek fizikai kiterjedése van, ám a hozzá fűződő személyes emlékeinket, ezáltal újra átélni az akkori kellemes pillanatokat, még ha csak egy szempillantásra is, igen.

Az életnek nem ellentétje a halál. A halál az élet része. Minden perc múlik, minden falevél lehullik a fáról, még az örökzöld is, hogy átengedje magát az újnak. Az elmúlás szükségszerű, az új fejlődést hoz, még ha olykor eredetijével teljesen ellentétes jellegűt is. Az élet és halál váltakozásának lényege a változás, amely felkészít minket az újra. Megedz, többet és többet rak így ránk, hogy lássuk, megértsük, lézésünknek célja van, növekszünk, növekszik körülöttünk minden, egyből kettő lesz, ahogy a metszett sövény ágain látszik, ahogy dúsul és emelkedik, ahogy mi is. Erre szükségünk is van, mert kell a nafta ahhoz, hogy szembenézzünk saját halandóságunkkal.

A szembenézésre minden nap minden pillanatára készülhetünk, elég csak meglátni a bogarat a pók hálójában, a döglött macskát az út szélén, a Napot, ahogy kel és nyugszik, a táncoló őszi leveleket, amelyek később a tűzben égnek el, a hópelyhet, ami a kedves orrára száll és elolvad, a tükörbe nézni és felfedezni az első ráncokat és ősz hajszálakat. A tréning kézzel fogható, ott van a szemünk előtt. Csak nem látjuk, mert évezredekkel vagyunk a természeti népektől, mert a beton és az aszfalt elvette tőlünk a megértés és a meglátás lehetőségét, és legfőképp azért, mert mi magunk nem vagyunk hajlandóak megállni a napi rohanásban, és megérteni, mik is vagyunk, kik is vagyunk. Igaz, vannak, akik nem is akarják.

Ha nem is tudjuk, mi van „odaát”, ha van egyáltalán valami, tudom, bár nem tudom honnan, mindaz, amik vagyunk, nem testben, hanem lélekben, hasznosul. Ha másban nem, abban, amit fentebb írtam, ám ennél jóval tovább megyek, de nem messzebb, mint ami itt elfér. A lélek energia, ami forog, ami forgatja az ellentét, test és lélek természetének tökéletes ellentétje, és mindegyik gyarapodik a közös úton, az életben. A test nem tudja hosszan cipelni a lelket, a lélek nem bírja soká a testben. Felmarkolja, amit lehet, amit, mint öröklétű anyag megérhet a halandóságról, és visszatér oda, ahonnan indult. Nem, ez nem mennyország, az túlságosan egyszerű lenne, az csak a szűk dimenziókban gondolkodni tudó emberi agy terméke. Sokkal inkább egy olyan képződmény, ahol minden tapasztalás és tudás egyben van, amely folyamatosan gyarapodik. Ha, és ez egy nagy ha, így van, eljön majd az a pillanat, amikor az ember felfedezi a máslét új világát, amely nem feltétlenül jelent testen kívüli létet, de egy teljesen új tudatot, így hozva komoly ugrást az emberi civilizációban. Az elmélet azonban nem mentesít attól, hogy a halált, az élet részét, nem kell elfogadnunk, hiszen úgyis tovább élünk, mert nem messianisztikus céllal jött létre, csak a megértés céljából. Újra lenni, mi, akik vagyunk, úgy sem fogunk soha. Az anyag, azaz a lélek természete nem engedi, hiszen ha tökéletesen újra születnénk, akkor nem változna, nem gyarapodna, nem lépne előre egyet saját fejlődésében.

A végső állomás tehát számunkra az, ahonnan pár sorral feljebb elindultunk. Egy életünk van, ami meg kell becsülni, a születéssel, az élettel és a halállal együtt, mert ezt tudjuk birtokolni, a testet, amiben vagyunk, és a lelket, ami a testben van. Mindegy a szellemi diktatúra, mindegy a fizikai kényszer, a külvilágnak mindig csak azt kell látni, amit akar, bennünk, mélyen magunkban úgyis tudjuk, kik lehetünk, és ezzel meg kell elégednünk nem egy esetben, még akkor is, ha csinálhatnánk forradalmat, ahol kevesek vagyunk még többedmagunkkal is, hogy megváltoztassuk a világot.

***

Elkülönülés

„Édesapátok az elmúlt éjjel meghalt” – mondta édesanyám olyan végtelen szeretettel, amit még soha nem hallottam tőle. A hangjában olyan felfoghatatlan nyugalom volt, hogy azonnal megértettem, annak ellenére, hogy nem szoktam pánikolni, most még annyira sem lehet, az élet kerekét nem fordíthatom vissza úgyse soha. És ha lehetne sem akarnám.

Mindig is tudtam, be fog következni egyszer. Mindig is tudtam, idő előtt. Mindig is készültem rá, minden megcsörrenő otthoni telefonban ott volt a lehetőség, egyszer vége. Nehéz így élni? Nem, egyáltalán nem, de a lehetőséggel állandóan számolni kell, és ez fegyelemre nevel. Felelős életre, bárhogy is alakul, gondoskodni tudj magadról, és azokról, akik közel állnak hozzád, ha szükségük van rád.

Egy pillanatig, de csak egy pillanatig hirtelen nem tudtam, mit kezdjek a hírrel. Aztán egy másodperccel később betöltődött gondolataimba az oly sokszor, és oly nagy gonddal kimunkált vészforgatókönyv. Olyan volt ez, mint egy számítógépes program, amihez nem kell már más, csak az adatok, és kidobja a cselekvés pályáját.

Hihetetlen, még ma is, nekem is, pedig én gondolom ma is, nem történt semmi különös. Meghalt valaki, akit nagyon szerettem, és szeretek mind a mai napig. De ennél nem történt több. Valami vagy valaki visszatért eredeti állapotához, a nemléthez. Hogy most ez az én apám volt, hogy ez most egy kicsit nehezebb, mert ugye jó lett volna még, ha tőlem is tartja az unokáját a kezében, mert szerettem volna még neki tengernyi örömet okozni, teljesen mellékes. Ez az én saját önzőségem. Adni akarok, és nem lehet. Tudom, mert éreztem és láttam, ő boldog volt, és teljes volt az élete. Hogy éppen 52 évesen, még ereje teljében halt meg, úgy, ahogy mindig is szerette volna, csak ezt igazolja. Az őszi „testi karbantartó kúrán” jó éjszakát kívánt édesanyámnak, és elaludt.

Alig húsz perc múlva mély, hörgő hangon sípolt a tüdeje, édesanyám látta, hogy baj van, telefonált, három percen belül ott voltak az ismerősök, maguk kezdték el újraéleszteni, nem sokkal odaért egy ott pihenő intenzív osztályos ápoló, tíz perc múlva a mentő, újabb tíz perc múlva a készenléti kocsi. Anyám fújta a levegőt, aztán tartotta az infúziót, mígnem egy óra múlva, hogy az egész kezdődött, intett a fejével az orvos, hogy vége. A másodállásban temetkezési munkás portás vitte el apám testét, akivel este még hülyéskedett, miközben anyám a falhoz fordulva csöndben egy népdalt dúdolt, amiben búcsúzott. Ő látta, fogta, amikor megszűnt létezni. A kihűlő test már nem ő volt, csak egy test, ami bárkié is lehetett volna. Nem attól volt különleges, hogy abban „élt”, akit szerettünk, hanem azért, mert azon keresztül kapcsolódott hozzánk, és most, hogy már nem ott van a lélek, vagy megszűntek a test biokémiai folyamatai, az elektromossággal kapcsolódó neurológiai tünetnek, már nem is érdekes.

Húgomhoz a kedvessel mentünk. Én, mint elsőszülött fiú, aki elsőként kaptam hírt lettem az, akinek menni kellett. Hiába él tőlünk messze nagyapám, én lettem a családfő, még ha képletesen is, még ha csak a feladatok vállalásában is. Húgom szokása szerint csicsergett, aztán fölhívta őt anyám. Ezt azért még az ő tiszte közölni. Nem borult ki annyira, mint gondoltam, pedig nagyon apás volt. Még elment a jelenlétet szigorúan vevő tanfolyamra, amit, ha jól tudom, végig pityergett, de mire a vonatra ültünk, már nem sírt. Hiába, a „mi fajtánk”, mi más is lehetne. Másik húgomat Budapesten kapta a hírt. Nem ért rá magába roskadni, kezén ott volt a karonülő csecsemő, akit éppen szoptatott. Mily különös az élet, és nem hagyja egyedül azokat, akik most elesnének.

Én délelőtt, mint a hülyegyerek keringtem a városban. Látni akartam a hegyről, felülről, magasról, aztán meg azt akartam, hogy emberek, sok-sok ember között legyek. És ennyi. Ha romantikus akarok lenni, apám helye a szívemben átlényegült, nem űr keletkezett bennem, hanem erő, az a megmagyarázhatatlan erő, amit mindannyian éreztünk. Az az erő, amit végig kísért minket az otthontól távoli adminisztrációs tennivalóknál, a sétáknál, amikor arra emlékeztünk, itt és itt hogyan töltöttük együtt az időt. Ez az erő még mindig megvan, a mindennapok munkájában, szerelemben, és bizony átlök néha egy-egy küszöbön, ha nagyon nem akarok előre menni. Pedig muszáj. Az élet csak előre visz, soha nem visszafelé.

A liminális szakasz, az utazók

Minden, ami ezután történt, pontos képe lett annak, amit éreztünk. Magunkban lassan oldódó fájdalommal, de példátlan fegyelemmel vittünk végig három rituálét.

Valójában mi nem is Nyugat-Magyarországról származunk, attól messze, egy alföldi mezővárosból. Így két helyen búcsúztak apámtól azok, akik szerették, tisztelték. Sokan voltak, hiszen határőrtisztként több ezren fordultak meg a keze alatt, és őrsparancsnokként nemcsak a rendészeti feladatokban, hanem az ő körzetét érintő települések életében is közvetlen, közvetve részt vett. Nyugdíjba vonulása után egy étteremlánc mindenese lett, mindig is aktív, nagy munkabírású és tevékeny emberként nem is tudott volna otthon ülni. Kétség kívül szerették, ránk is jellemező jókedélye és életszeretete miatt. Akkor is jó hangulatot igyekezett varázsolni, amikor más maga alatt volt. Mindig a jó dolgoknak a végét fogta meg, soha nem a rossz érdekelte. Halála előtt nem sokkal egy munkahelyi baleset érte, ami után elgondolkodó lett. Nem sokon múlt, ott marad egy aknába esve, ami figyelmeztethette az elkövetkezőkre, mert mániákusan a jövőre és ránk gondolt, és tett is érte. Még arra is gondolt, bizonyára csak tudat alatt, ha ugye van ilyen, hogy halála távol az otthontól, egy olyan helyen legyen, ahol nem kell ez étellel, napi bevásárlással és fűtéssel bajlódni, a szomszédok részvéttekintetét, és részvéteit fogadni. Nem azért, mintha terhes lenne a számunkra, hanem azért, hogy az „ügyintézés kényelmes legyen”.

Katonai tiszteletadással vettek búcsút édesapámtól Sopronban. Természetesen nem fértek be a város legnagyobb ravatalozójába, nem vagyok jó becslő, ám szerintem olyan 4-500-an lehettek. Nem terveztünk nagy cécót. A részvétnyilvánításokból sem kértünk, nem azért, mert elutasítottuk volna azokat, akik velünk éreztek, hanem azért, mert a gyász, amikor, megértjük, mi is történt, belső dolog. Mindenkitől egy-egy szál virágot kértünk csupán.

A testet, ami nem ő volt már, hamvasztottuk. Annak ellenére, hogy nem ő volt már, emlékszem, a boncmester furcsán nézett, hogy kértem, borotválja meg. A hamvasztás miatt ugye ennek nem volt értelme, ettől függetlenül a testnek is megadtuk a tiszteletet. Még rá is kérdeztem valakitől, aki ismerte a boncmestert, vajon tényleg mindent megcsinál-e, amit kértünk, vagy csak lenyúlja a zsét. Megnyugtatott, lelkiismeretesen végzi a munkáját, így hát én is megnyugodtam. Megadtuk a testnek is, ami jár.

Urnája mellett azok az egykori határőrök álltak díszsorfalat, akik alatta szolgáltak, a díszegység vezetője pedig az volt, aki korábban az életben az ő parancsnokhelyettese. Most itt is átvette tőle a stafétabotot. Nevetős fényképe mellett egy szál gyertya, előtte az ízléses, egyszerű koporsóurna, még előtte a tányérsapkája. Koszorú helyett inkább szép virágdíszt kértünk a mára a rendőrségbe olvadt határőrségtől. Kétségtelen szép volt, de nem ettől lett a soproni búcsúztató az, ami.

Elhagytuk a liturgiát. Nem volt szükségünk a református temetési szertartásra. A magunk szertartására volt szükségünk.

Egy soproni újságírót kértünk meg, aki, mikor gyerekek voltunk, rendszeresen alakította a komolyzenei koncerteken a konferanszié szerepét. Minket (is) felkonferált nem egyszer, és édesapám rendkívül szerette a hangát. Őt kértük fel, mint az, aki érti a zenét, és így lelket is, mondjon egy rövid felütést a búcsúztatón, úgy, ahogy felkonferált annak idején minket is a színpadra. Élőben nem vállalta, mindegy miért, én tudom, ám ez az ő belső dolga, fölmondta diktafonra. Előtte, míg kezdődött a ceremónia, mi zenéltünk felvételről. Édesapám mindig szeretett minket hallgatni.

Örültem a Himnusznak. Mi, aki tudtuk, mivel jár szó szerint szolgálni a hazát, örök készenlétben lenni eldugott határ menti őrsökön és laktanyákban, folyamatosan bekapcsolt rádió mellett aludni, és várni, mikor szólal meg az a piros telefon karácsony estéjén, vártuk, és elvártuk, hogy elhangozzon. Büszkébb voltam rá, mint magamra, ha egy olimpiai első hely miatt szólt volna a magyar Himnusz a tiszteletemre.

A Himnuszt és „felkonferálást” követően első parancsnoka búcsúztatta. Én nem is tudtam, ilyen sok elismerést, kitüntetést és dicséretet kapott a rendszerváltás után. Azt igen, hogy egy kupac szocialista jelvénye volt, mint mindenkinek akkoriban, de azt nem, hogy ezek, mármint a múltbéli plecsnik, megismerve a rendszerváltás utáni eredményeit, valóban érnek valamit, munkája és emberi elismerését. Soha nem kérkedett ezzel, csak azt tudtam, édesanyám büszkén ment el néha azokra az ünnepségekre, ahol ő is virágot és köszönetet kapott a szolgálatért.

Egykori első parancsnoka, aki ma már magas, országos beosztásban dolgozik valahol, nem tudta befejezni gondolatait. Édesanyám pedig kiállt, és azon a hangon, amivel fölhívott, hogy édesapátok az éjjel meghalt, azzal a végtelen szeretettel és nyugalommal, mások számára elképzelhetetlenül fegyelmezetten búcsúzott tőle, mindenki előtt, aki ott volt.

„Csomagold be mind, ami volt, ami régen, volt, ami édes, mind csomagold be, ami több, mint játék, szerelem, több, mint élet is, a kincseim csomagold be, régi szavam, az aranyt, kevélyen lengő rímeim, melyekkel magasan röpültem a többi fölött s ékes igéim, mind-mind csomagold a batyúba, abba, amit hoztam s hagyd az úton másnak, hogy hősi-igazul járjak egyedül, egyszerű ember az egyszerű földön, s meztelenül legyek, amint megszülettem, meztelenül legyek, amint meghalok.”

– Kosztolányi Dezső: Csomagold be mind

Ezt követően a díszszakasz kivonult, hallottam, ahogy a parancsnok vezényelt, fegyvert biztosít, fegyvert vállhoz, tűz, össztűz, dörrent egyszer, tűz, össztűz, dörrent kétszer, tűz, össztűz, dörrent háromszor.

Mindenki megrettent, mintha minden lövés azt követelte volna, értsd meg ki vagy, mi vagy, és élj ennek megfelelően, mert amikor vége lesz, már késő lesz a felfedezésre.

És felcsendült az Il Silencio, és csöndes, méltóságteljes vigyázban búcsúzott mindenki attól az embertől, aki határőrként a hazára esküdött fel, és nemcsak egy tiszt volt a sok közül, hanem egy közösség ismert és elismert tagja, édesanyám férje, a mi édesapánk.

Egy hét múlva szülővárosában búcsúzott tőle a nagy család. Itt is hagytuk a cécót, egy szépen beszélő „társadalmi temetkezésben ” járatos szónok köszönt el mindenki nevében.

A mindkét búcsúztatót követő halotti tor abban a hangulatban telt, amit ő szeretett. Vidáman, és nem a hálál, hanem az együttlét ünnepe volt ez.

És hol lesz a temetés? – kérdezte még minden előtt egykori tiszttársa, aki ma már a katonai tiszteletadással kapcsolatos protokollokat intézi. Kérdésére hosszas hallgatás volt a válasz, nem tudtuk, lehet-e mondani, vagy nem, amit szeretnénk. Hirtelen fejével hosszan bólogatni kezdett, megharapta szája szélét, majd csak annyit mondott: „Tisza!”. Nagyjából tíz évvel ezelőtt egy születésnapon mesélt neki erről apám. Megmaradt benne, ahogy bennünk is, hogy ezt kérte: ha meghal, hamvasszák el, és szórják be, ami testéből maradt, Szolnoknál a Tiszába. Még azt is megmondta, pontosan hol.

A családi ceremóniát követően elmentünk arra a helyre. Magasan hordtak a hullámok, áradt a folyó. Este volt már, a fények egybeolvadtak a kavargó víztömeggel. Bár velem volt a kedves, húgommal a férj és a gyerek, mégis csak négyen éreztük magunkat. Három fehér rózsa a vízbe tőlünk, a három gyerektől, piros édesanyámtól. Kis koszorú a barátoktól, bajtársaktól, és egy kis úszó hajó, amin egy gyertya égett.

Én nem éreztem, de a lányok igen. Amikor kinyitottam az urnafedelet, megcsapta orrukat édesapám arcszeszének jellegzetes illata. Értetlenül álltunk a dolog előtt, lehetséges-e ilyen. A lányok szerint lehetséges, nem egy érezte csak, hanem mindegyik. Mint újdonsült „családfőre”, rám hárult a feladat: a test hamvait a víznek, földnek adni, ahogy máshol, máskén gondolkodó keleti népeknél szokás.

Apámnak mint mindig, megint igaza volt. Egyetlen sírkert sem, a legszebb márványkő sem lehet olyan sírbolt, mint a természet. Minden, ami körülveszi, azt a helyet, ahol elszórtuk a hamvait, nem a halott, hanem az élő. Minden, ami körülveszi, nem az ember építette, hanem az az erő, energia, lélek, ami bennünk is van. Nincs jogunk ebből egy testet sem kiszakítani.

Újraegyesülés

Hogyan telhet a karácsony, ha valaki, akit nagyot szeretünk, novembertől már nincs közöttünk? Hadd válaszoljak röviden: szeretetben. Nem közhely, nem nagyképűség ez, hanem erő. Nehéz ezt elmondani, honnan, kiből, miből jön, de minden kétséget kizáróan ott van bennünk, mindannyiunkban, akik szerettek és szeretni fognak még valaha.

Sokan nem hisznek. Mindegy is miben nem, a lényeg, hogy nem hisznek. Nem hisznek önmagukban, nem hisznek a jövőjükben, a családjukban, barátjukban. A hit nem két pofára tömött gyorséttermi kaja, nem plázavallás, és nem üres öntömjénezés, a saját üresség leplezése. A hit valódi tartalom. A lélek tartalma.

Van-e lélek? Hát persze, hogy van. Magyarázzam, miért? Tudod, vagy rájössz majd magad is.

És ha tudod, vagy rájöttél, elfogadod: ott a tartalom benned. Amivel más vagy mint a másik ember. A másság érték. Egyéni jel, tetoválás mélyen, legbelül, mutatja, te nem én vagyok, mi nem ti vagyunk. Különbözünk. Mindannyiunknak van valamije, ami a másiknak nincs.

Előbb-utóbb, ahogy nekem is, szükséged lesz arra, amelyet csak másnál találsz meg. Ahogy rád is szükség van vagy lesz, ez csak nézőpont kérdése. Lehetsz segítség a kismamának leemelni a babakocsit a buszról, foghatod valakinek a kezét reménytelen pillanatokban, szerezhetsz állást másnak, egy jó tréfával felvidíthatod a körülötted állókat. Apróságok, de ha egy ember mellet barátként, szeretőként, házastársként, szülőként, testvérként állsz is, segítesz neki leemelni a babakocsit a buszról, fogod a kezét reménytelen pillanatokban, szerezel neki állást, és egy jó tréfával felvidítod, ha akarod.

Minden férfi és nő életedben egy-egy pillanatra barátod, szeretőd, házastársad, szülőd és testvéred.

Alapvetően minden ember szeretetre és törődésre vágyik. Miért ne adnánk meg egymásnak?

Vajon mindenki önös érdekből segít le babakocsit, önös érdekből vígasztal, szerez kenyeret adó munkát és süt el egy jó tréfát, hogy együtt nevessünk? Ha csak egy ember is önzetlenül cselekszik, már van valaki, aki a másikat egy pillanatra barátjává, szeretőjévé, házastársává, szülőjévé, testvérévé fogadja. És ha így van, elhiszi, hogy fontos neki számára az, akinek – hacsak apróságban is -, de segít.

Mert hitt a másik emberben.

Önmagukat keresve csüggednek milliók nap mint nap. Csak azt nem veszik észre, saját maguk megtalálása apróságokkal, a másoknak szentelt apró figyelmességgel kezdődik. A cserébe kapott, ugyancsak önzetlen figyelmesség hitté válik önmagunkban, a többi emberben. Képesek vagyunk hozzátenni valamit a nagy közöshöz.

Az így szerezett hit pedig erő a szeretethez, a szeretet pedig út a megbocsátáshoz. A megbocsátás a tiszteleten és elfogadáson alapul, amelynek mérőszámát ugyancsak a szeretet adja. Így van ez minden társadalomban, intézményesített egyházzal és anélkül.

Lehet-e mindig karácsony? Nekünk, akik szeretjük egymást, tényleg mindig karácsony van. Úgy is, hogy már nem vagyunk együtt úgy, mint régen. A sokat emlegetett megnyugvás, a mindennapokhoz való visszatérés nem a látható rítusokban, hanem a belsőben van. Igen, ez is rítus, és ennek külső megjelenése az, amire az antropológus vadászik, ezen keresztül érti meg kérdéseire a válaszait, de ettől még nem a külső dolgok hozzák meg a belső harmóniát vagy éppen az érzelmi kitöréseket. Minden belülről fakad, és ez még akkor is így van, ha élnek emberek, akik a külső elvárásokra építik föl életüket.

Édesapám halála után nekünk, és mindenki másnak, akit mi vigasztaltunk, és bizony voltak sokan, egyetlen feladata van.

Élni.