Alig fejeztem be a rakott bundáskenyerem, mikor két idős úr jelent meg az egyetemi menza végében. Szokatlan volt, ahogy a két kisöreg, ahogy apám nevezte volna őket, összekapaszkodva kísérték egymást a pultig. Kizökkentett a látvány. Kedves volt ez a kép, ahogy a nagy beszélgetésben csak kortalanná lett embereket láttam, akik arra a félórára, amíg találkoztak, megfeledkeztek arról a nyilvánvaló tényről, amely az élet értékét is adja; hogy véget ér.

Úgy éreztem, míg ez a gondolat sokak számára csak egy kalandfilm kalandos vége lehet, számukra nagyon is valóságos volt. És éppen ezért, tudva, mi számít igazán, korzóztak mindent feledve. Csacsogó tiniket látok ilyen önfeledten közlekedni nap mint nap, benne a flow-ban, színesre fújt hajjal, telefonból ordító zenével, és olyan végtelen, guruló kacarászással, amely megtölti az utcát. Persze ők mit sem tudnak arról, mi az a flow, csak megélik. Irigylésre méltó képesség.

Természetesen guruló kacajokat a történet főszereplőitől nem várhatunk, innen csak csendes, alakjukat el-elvesztő hangokat, amelyekről csak sejteni lehet, hogy szavak és mondatok, hiszen ahogy elhangzanak, kiül a mimika az arcokra, és ha már a száj nem is, a szem még mosolyog, és olykor nevet is.

A figyelmem a csak nehezen érthető szófoszlányok felé fordult, volt a két hangban valami szuggesztív, duruzsoló imahang, amely nem engedte, hogy visszatérjek a munkához.

József talán alig lehetett hetven, látványos fehér sportcipőjét szürke, élére vasalt nadrág és hasonló színű ing követte, azzal a jellegzetes mintásra kötött fehér, gombos kardigánnal, amelyet már a nyolcvanas években is láttam gyerekkoromban.

Anti bácsi hozzá képest majdnem húsz évvel lehetett idősebb, és kevésbé volt hivalkodó. Régi bőrcipője fényesre dörzsölve ugyan, de elhasználva mutatta, nem a legkényelmesebb viselet, derékszíja pedig olyan szövetnadrágot tartott a helyén, amelyet a megbarnult régi fényképeken látni már csak. Patyolat fehér ingjének ujja feltűrve jelezte, tart még októberi nyár.

És amíg József mintha egy disznóvágásból érkezett volna, kipirult, kövérkés arccal és idomokkal, félre-félrecsúszó nagy szemüveggel, amit mindig igazgatnia kellett, Anti bácsi gyertyavékonyra fogyva, szürkés arccal, de frissen, simára borotvált arcbőrrel, és megfáradt szemekkel ült le a szomszéd asztalhoz.

1.

József szeretett Anti bácsival találkozni. Örült, hogy megörvendeztetheti néha apja gyerekkori barátját, és bízott benne, Anti is úgy érzi, visszahoz valamit a régmúltból, ami fontos lehet. Mondjuk azt a Szalon sört, amit egykor együtt ittak hárman, titokban, hogy az anyja meg ne tudja, és ez nagyon férfias dolognak számított akkoriban, még akkor is, ha az a Szalon már nem ugyanaz, és ő sem az apja.

Igazán feldobta, hogy ilyen ragyogó, szikrázó ez az ősz, hogy elmehetett az Antiért, és elhozhatta ide. Hadd lásson fiatal lányokat, mint annak idején, soha nem volt olyan rövid szoknyájuk a lányoknak, mint most, ugye. Meg hogy milyen szépen érik a szőlő, és hogy milyen nagyokat dorbézoltak a Mozsgón, meg hát dolgoztak szépeket is ugye, hiába ment bele az a szőlő a közösbe, finom borokat adott még így is.

József elégedetten szürcsölte a kávéját. Sokat locsogott, szórakoztatta a kisöreget, akit sűrűn kérdezgetett, és úgy vélte, egész beszédes kedvében volt ma. Ezt örömmel nyugtázta, az Anti szellemileg friss, meg is mondja otthon, milyen jól tartja magát. Mély elégedettséget érzett, hogy meghívhatta arra az üveg Szalon Barnára, aminek elkérte még a kupakját is, hogy az öreg hazavihesse, ha már neki tovább kell mennie.

2.

József szeretett Anti bácsival találkozni. Titkon élvezte, hogy tőle jóval idősebb, ilyenkor újra negyvennek érezte magát, és ez nagyon feldobta napját. Sokszor hozzáért Antihoz. Mindez a nagy hévvel mesélt történetek mellékterméke volt ugyan, de éppen elég ahhoz, hogy Anti egyre rosszabbul érezze magát. A találkozó kezdeti lelkesedése alábbhagyott benne, és ehhez nagyban hozzájárult, hogy József nem hagyta befejezni a szájára amúgy is csak nehezen gyűlő mondatokat.

Igazából már csak József beszélt, aki nem vele szemben, hanem mellett ült le, karját az ő székének háttámlájára terítve. Nem is látta mindig az arcát, csak az erősen gyöngyöző Kőbányait hagyta meg vele szemben, amit ugyan ő nem akart, de József ragaszkodott a pohár víz helyett reggel kilenckor a jó erős barnához, egyrészt mert a legdrágább volt a kínálatban, másrészt úgy gondolta, spiccesen nagyobb hatást tud kelteni hallgatóságában.

Anti hosszan nézte az üveg Szalon Barnát. Tűnődött. József az apjáról, meg az egykori közös, hármasban megélt történetekről, és a szőlőről beszélt, meg hogy milyen szépek lettek ezek a lányok, de ő máshol járt. Kinézett az ablakon, és arra gondolt, milyen helyes ez, hogy ma már húsos somot is ültetnek egy ilyen középület oldalába, és milyen szépen is hullámzik a lilásvörös bokor, ahogy lassan elhagyja a leveleit az őszi szélben, és teljesen megcsupaszodik.

Mire felocsúdott a tűnődésből, József elköszönt. Magára hagyta egy üveg Szalon Barnával az egyetemi menza kopott asztalánál.