29, kipipálva. Ha nem csinálok hülyeséget, és nagyjából minden marad a helyén, lesz 30, 31, 32, 33… Csak így lazán! Mert a születésnap nem misztikum, nem is egy projekt részdátuma, nem figyelmeztet, nem elszámoltat, nem összegez és nem a változás mérőszáma. Van és kész. Az vagyok most is, aki voltam, mikor megszülettem, és már az is maradok, amikor meghalok.

Az ember nem változik

Az ember, akit én ismerek, nem változik. Az marad, akire háromévesként is ráeszmél, hogy létezik, hogy karja, lába, teste van, hogy lát és érzékel, és mindenre, ami körülveszi, reagál, akár úgy, ahogy a génekbe rejtett ösztönök, akár úgy, ahogy a születésekor belékódolt személyisége, a forrás, a lélek, az isten egy belészorult szikrája engedi. Minden más, ami ehhez jön, csak társadalmi körülmény, civilizációs viselkedéscsomag, a magunk által szintetizált jog, előírás, olykor mulattató, olykor mélységesen lesújtó halmaza. Bármelyik is legyen, akár ezek, akár még ezen túl is, minden csak egy külső, a valós lényegtől oly távoli, ránk akasztott ballasztcsomag, aminek köszönhetően magunk sem tudjuk, minek, kinek születtünk valójában.

Éppen ezért ennek a felfedezése nem is olyan könnyű. Mert vagy elfeledtetik velünk, kik is vagyunk valójában, vagy mert lusták vagyunk önmagunk folyamatos újra- és újrafelfedezéséhez. A divatnak megfelelően bárki megvásárolhatja személyiségét, hol sajátját direkt titkolva, hol pedig pont azt keresve. Valakinek, valamilyennek lenni ma már inkább csak mintakövetés, a kereskedelem által diktált illúzió, vagy ami talán még rosszabb, a kevesek kasztjai által megalkotott társadalmi konstrukció része. Standardra szabott, mérhető, irányítható identitás, pontosan bemért fogyasztói szokásokkal. Vedd, szavazz, válaszd, azaz legyél egyéniség, és mi megmondjuk hogyan…

Ebben a forgatagban minden, amit változásként élünk meg, a valós lényünk megtalálására irányuló törekvés. Születésünkkor akarat testünk és az új környezetünk felfedezésére és működésének elsajátítására, miközben óhatatlanul, bár nem szeretnénk, egyre inkább elveszítjük a forrással való kapcsolatunkat; idősödő korunkra, hátrahagyva testünk korlátainak megismerését, kellő tapasztalattal, bölcsességgel pedig akarat a forrás újbóli felfejtésére, mielőtt testként megszűnünk működni. Az élet két végpontja, a közte történő keresés/felfedezés során előbb-utóbb rá kell jönnünk, a születés és a halál nagyjából ugyanaz az aktus.

Születésekor, mint a repülő hal, kiemelkedünk a vízből, hogy hosszabb-rövidebb ív után, amikor meghalunk, újra vissza is zuhanjunk. A lelket, mint az almát a Föld, úgy vonzza az anyag vissza, amiből származik. Nevezhetjük úgy is, ez a lélek gravitációja.

Szerencsés, aki manapság nemcsak letudja az életét némi pénzzel és felszínes kapcsolatokkal, hanem rájön, mindaz, amire vágyik, a hely, amit a vallások egy fehérbe borult, jobb helynek neveznek, azt tökéletesen tiszta formában magában is hordozza, helytől és időtől függetlenül. Mindegyikünkben egy egyedi cseppje található, ettől vagyunk azok, akik, mégis mindegyikünkbe szorult darab egynemű, így összetartozik, összetartozunk. Ez számomra a részben élő egész.

Ezt felismerve, megértve is érdekes, hogy soha nem volt olyan kevés individuum, mint most, az individuum évtizedében.

(Ez az individuum leginkább a hegeli és a nietzschei individuum-fogalomnak a túllövése: egyszerre tökéletesen szabad minden társadalmi értéktől, ugyanakkor a magában is létező anyagból való, és az abszolút szellem felé tart, ahogy abszolút eszmévé válik, hála az előbb említett szabadságának. Ugyanakkor a forrás/lélek gravitációja kép, illetve a rész-egész viszony sokkal inkább a buddhizmusra hajaz, ha nem az teljes egészében. Akárhogy is legyen, úgy érzem, amit érzek, az valahol a kettő között van, ha lehet a kettőt összefűzni egyáltalán.) 🙂

A valós én, azaz a forrás, a teljesség újrafelfedezése

Az első levegővételtől kezdve működik bennünk az ösztönökből és a magunkban hordozott forrásból álló különleges, egyedi képlet, program, amelynek segítségével boldogulhatunk. Ennek kibontása, – legyen ennek módja a logika, vagy egy sokkal magasabb szint a létezésben, a konkrétumokká transzformálható intuíció – , adja meg a lehetőséget a teljes életre, mindegy is hová születtünk. Mindehhez csak a saját döntéseinket kell meghoznunk.

Mint ember, leginkább döntéseinkben, cselekedeteinkben élünk. Önálló akarat hiányában, vagy éppen a mások által számunkra biztosított illúzióban, társadalmi konstrukciókban, azaz gazdasági, különböző államrendszerek fenntartotta társadalmi rendszerekben is csak vergődni leszünk képesek. Kölcsönkért, kölcsönlopott, vagy éppen ránk erőszakolt identitással csak a mások élete, akarata, nem a miénk, nem a belénk kódolt sors, lehetőség, lélek, nem a mindenkinek, így nekünk is szánt teljesség lesz az, amit saját életként megnevezünk.

Ugyan hogyan tudnánk eldönteni, melyik útra kell lépnünk, ha soha nem próbáltuk igazán? Ha soha nem éreztük a valódi mérlegelés, majd a valódi döntés valós súlyát, ha nem éreztük a saját siker esetén az önelégültség nélküli valódi elégedettséget, vagy éppen egy-egy hibás lépéskor saját magunk feletti valódi felelősséget, honnan tudhatnánk, ki vagyunk?

Saját szükségleteink folyamatos megfogalmazása, felmérése, artikulálása, majd az ehhez kapcsolódó döntéseink mentén válhat világossá, honnan, hova tartunk. Ez, a mindennapi élethez is tartozó tudatosság egyre több és több részletben mutatja meg a belső valónkat. Elég az így belőlünk, a mélyről fakadó irányt lassan megismernünk, és nincs többé szükségünk mástól kapott identitásra, döntésekre. Ha ebben, akár az egész életen át tartó (ön)felismerés folyamatában azt érezzük, változunk, csak a ránk akasztott ballasztcsomag ledobását, vagy a külső, kényszerítő körülmény megkerülését érezzük, ahogy egy mástól kapott belsőből lassan kibújik az, akik valóban vagyunk: a forrás, amely minket meghatároz.

Elfogadás az önámítás és megfelelési kényszer helyett

A valós (forrás) felismerésnek, nem lehet akadálya, hacsak az nem, ha valaki vágyik rá, de nem vágyik elég erősen, mert fél, vagy mert nem elég erős a tudata, hogy a mástól kapott sztereotípiák, vagy éppen konzumidiotizmusból származó önképtorzulás miatt szembenézzen magával, és elfogadja, hogy a külső, (vagy éppen a körülmények miatt torzult belső is), amely csak külsőség, nem azonos a valódi belsővel, a forrással, és minden más, amely nem ezt mondja, az hiúság, önzés, vagy éppen a mások felé állandósult megfelelési kényszer, amely ugyanannak a társadalmi konstrukciónak a része, amely standardizál és tipizál.

Csak hosszú idő alatt találunk vissza oda, amik mi vagyunk. Olyan örökké vibráló, izgalmas „csomaghoz”, amely leginkább egy hatalmas matematikai képletre hasonlít, és amellyel minden kérdésre minden válasz megadható. Leginkább a tiszta fej és érzések segíthetnek a megtalálásában, amelyhez, mint „látó” állapothoz, csak számtalan döntést követően jutunk, kifelé az anyagi valóság és a minket megzavaró ezernyi identitásfoszlány tudati labirintusából. Azok, akik nevelésük során nem kaptak kellő nyitottságot, a sokfajta megismerésre lehetőséget, soha, vagy csak nagy nehezen, segítséggel juthatnak vissza a valós önmagukhoz. Addig is, az önmaguk nem leléséből származó diszkomfort érzetet leginkább a materiális világ eszközeivel csillapítják, legyen az egy gombóc fagyi, vagy egy vadonatúj autó, még inkább kötve magukat ahhoz, ahonnan szabadulni kívánnak, és életük végén teljes bizonyossággal szabadulni fognak.

Értve, de legalább is kísérletet téve létezésünk szerkezetének megértésére, lehet csak nyugalommal fogadni az életet, azaz kezdeni vele valamit, és csak az (emberi) létezés elfogadása okozta nyugalommal, amelyben egyaránt ott a kezdet és a vég, lehet békével meghalni. Különben a halál jóval fájdalmasabb, mint szükséges.

***

Mindezek miatt nem változom. Sem most, sem majd 60 évesen, mert tudom, ott van bennem (is) a kód, amit belém fejtettek, és nem engedem, ha érzem, hogy torzul, akaratlanul is, vagy éppen tudatosan, akkor akár fájdalom árán is, de megszűntetem, vagy ha nem lehet, a tudatosság erejével magamban a helyére, vagy éppen kifelé terelem. Ennek eredménye a belső csend, még akkor is, ha tudom, és sokan nem hiszik, hogy létezik, mert soha nem volt benne részük, hiszen megfosztották őket, vagy a kényelem illúziójába vetett hittel önmagukat a saját sors irányításának valódi hitétől, képességétől.

Nem gondolok többet arról, ami körülvesz, mint ami és amennyi valójában. Megbecsülöm. A részletek, ha azok valódiak, és nem szintetikus, vagy magunk által előállított illúziók, magukban hordozzák a teljességet. Pontosan azt, amelyre mindannyian vágyunk. Csak elfelejtjük felfedezni.

2010. szeptember 20.