Parancs? Nincs parancs.
Emlékszel? Apád ezredes volt. Kapott cukorbajt meg ezernyi nyavalyát. Az ideg – mondták. Ha helyzet volt, márpedig helyzet volt mindig, a fürdőszobában hosszú percekre tűnt el. Nem, nem láttad. Csak hallottad a hangját. Tudtad, kiad magából mindent.
Hányt. Hányt mindentől. Talán még a reggeli is ott volt. De te tudtad, ennél azért többről van szó.
Nagyapád paraszt volt, nagyanyád meg cseléd. Uraknak szolgált mind a kettő. Földet túrtak, ahogy az ő szüleik is ’19-ben, mikor jött a kommün. Szabadság, meg egyenlőség, elvtársak, egyenlőség!
Illúzió, kedveskéim, mindez csak illúzió.
Mint a színház. Először jártak ott, ahol csak a dzsentrik, meg az úri kurvák. Az a sok díszlet, meg a tánc, és a színészet, az ária, az mind, az mind idegen volt. Hiába kapott Babits is katedrát, hiába jöttek a tömegek ezerszám: paraszt maradt a paraszt és munkás maradt a munkás.
Vörös és fehér. Igen, nagyanyád mesélte: a terror elkapta az apját.
Parancs? Nincs parancs.
Csak a tépett darutoll száll egyre alább. Emberek milliói keresik az utat hazafelé, hasztalan. Ki megtébolyult, kit a holokauszt orrfacsaró bűze zavart meg: igaz, amit az újságok írtak, igazak a milliók?
Egy-egy faluban húsz óra csupán, és földet kap a másik: ki paraszt volt, úr lett; földje saját.
És jöttek spanyolhonból, és egyre csak jöttek a moszkoviták.
Éljen Rákosi, éljen a párt!
És aztán söprés volt, oda padlás, oda minden párt. Csak az eszme. Az csillogott szépen: mint ahogy csillag megy az égen. Igen, kicsit később így mondták.
Ha tudta volna J.A., hogy eszméje mivé fajul… Talán marad még kicsit, talán javul mindaz, amiben hitt a szegény.
Szegény, szegény Magyarország.
Bölcsőd az, melyed sírod is, ápol és eltakar.
És újra harc, és újra élet. Éljen Nagy Imre! Éljen a párt? Forradalom vagy reformkommunisták? Hol vagy USA, hol vagy szabadság?
És a Széna tér ismét lángokban áll.
Nagyapád mesélte, és még csak nem is a fővárosban volt: lóval tépett szét a csürhe egy alig húsz éves avóst. Ismerte is: éppen a szomszéd tanyán vakolt akolt.
És néma csönd.
Parancs? Nincs parancs.
Csak mindenki teszi a dolgát, ahogy évek óta. Semmiből nőnek ki házak, egyesek börtönökben áznak, de aztán lassan kijön Déry, és kijönnek mind.
Hacsak nem halnak meg a bitófa alatt, a kegyelem ugyanis kissé lassan halad, és az ítélet nem kötél általi halál. És összeesik, kit a végzés a kötél alatt talál.
De épül, épül minden, töretlen. Kádár népe, hajj!
Nagyapád sofőr, nagyanyád gépírónő. Házuk saját! Egy rokon meséli, nagyanyád annak idején elvitte a gróf úr! Nagyapád hallgat. Már nincsenek grófok, és alig vannak tanyák.
A múlt kimúlt.
Parancs? Nincs parancs.
Anyád és apád nem parancsszóra ébred. Iskolába jár, és okosat tanul. És főiskolára megy, mert izé… ugye a munkás-paraszt-értelmiségi szövetség… Az ilyen negyven éve… Talán megérte? Talán mégis? Talán mégis sikerült?
Aztán mélyzuhanás.
Parancs? Nincs parancs.
Emlékszel? Apád ezredes volt. Ott állt a fegyverszobában, kezében az az átkozott piros telefonkagyló, amely évek óta elvette a karácsonyotokat. Azóta hallgat. Parancs? Nincs parancs. Nincs parancs, nincs parancs – ismételgette. Őrjöngött.
Nem volt több utasítás.
Rendszerváltás volt.
Parancs? Nem, már nincs parancs.
Mintha könnyűvé vált volna minden, mintha nem lenne semmi. Újra díszmagyar. Újra darutoll? Aztán győz a nosztalgia. Aztán a neuralgika. Aztán most itt vagyunk újra. Na szép!
Engem bámulsz? Igen, kicsit megtépett az idő. Jól kitolt velünk. Mi már nem vagyunk komcsik, mi még nem vagyunk egykori ellenzék.
Mi a szocializmus unokái vagyunk.