Jó gyereknek lenni, holdvilágra ránevetni, a hógolyót kézbe venni, jó a kacagást szeretni; a világot újra álmodni, meseként, ahogy más nem láthatja, teremteni fűt, fát és madarat, konyhából szabaduló illatokat, földet, ami párát lehel, várost és falut sok emberrel, tündéreket és csalfa kis manókat, kik mutatják a rossz és a jó utat, olyat, amit ha mindenki lát, a világra jó nagyot kiált; hogy élni csak úgy lehet, ha a képzelet szelének vitorlát vetet nemcsak a fejünk, a gondolat, hanem a szív, a lélek is; hiszen érzi, hogy fű, fa, madár, a konyhából szabaduló illatok, föld, faluk és városok mind csak más világból jelek: mutatják a szíveket és lelkeket odaátról, ahol mindünket megálmodnak, mi meg, hisszük, őket álmodjuk; majd mikor meglep minket a varázs, rájövünk, hogy bizony az odaát ideát van, és a tündérek országa belénk költözött.